VASI SKANZEN
  • Múzeumunk megmutatja miként éltek Vas megye falvaiban az elmúlt kétszázötven évben. A régi korok paraszti világa, a nyugati határvidék sokszínű néprajzi és természeti öröksége azonban nem csak állandó kiállításokban fedezhető fel, hanem kézműves foglalkozásokon, múzeumi órák keretében, valamint szezonális vásárokon és folklór rendezvényeken válik valóban átélhetővé.

    A vasi skanzen gondolata már Tóth János építészmérnökben és Pável Ágoston néprajzkutatóban is felmerült az 1930-as években. Szombathely egy parkjában szerették volna áttelepíteni az Őrség, a Vendvidék, a Hegyhát és a Kemenesalja legrégibb és legszebb épületeit. Tervük azonban a közelgő világháború miatt nem valósulhatott meg. Az 1950-es években viszont újra intenzíven megélénkült az érdeklődés a népi építészeti szempontból különlegesen változatos vidékek irányába. Vas megyében az értékes épületegyüttesek helyszíni megőrzése (Cák, Szalafő) mellett a népi műemlékek megmentésének különösen tanulságos módjaként kínálkozott azok szabadtéri gyűjteménybe való áttelepítése. A Vasi Múzeumfalu építését Szombathelyen, a megyeközpontban, 1968-ban kezdték meg, ami így az ország második skanzeneként 1973-ban nyitotta meg kapuit. A kezdeményezés sikerre vitelében mások mellett mindvégig kiemelkedő szerepe volt Bárdosi Jánosnak, a Savaria Múzeum néprajzkutatójának.

    A szabadtéri néprajzi múzeum igyekszik visszaadni a régi falu hangulatát. A házak elhelyezése hozzávetőlegesen az eredeti állapotokat tükrözik vissza, a zárt épületsorok utcaszerűen, a szórványtelepülések házai lazább térközökkel épültek újra. Az épületegyüttesek így összeállva egy valóságos faluként idézik fel a letűnt évszázadok hagyományos paraszti ház- és lakáskultúráját, életmódját. Félköríves utcasora Vas megye síkvidéki területeinek tájegységeit, illetve a megyében élő horvát és német nemzetiségeket mutatja be. A mesterségesen kialakított dombon az Örség és a szlovén Vendvidék szertelepülései tekinthetők meg. A domb déli lankáin a Délnyugat-Dunántúl dombvidékeire évszázadokig oly jellemző paraszti szőlőhegyek mintájára pincesor települt. A Vasi Múzeumfalu tervezett második üteme a meglévőhöz szervesen kapcsolódó valódi falukép kialakítására törekszik. Ez a félköríves utca folytatásaként mindkét oldalon beépített utcasorban fog folytatódni, mindazonáltal egy tölcsérszerűen kialakított faluközpontot is létrehozva.

    A múzeumfalu portáin, lakóházaiban és gazdasági épületeiben nap mint nap lehet találkozni házi és házkörüli munkákkal foglalatoskodó emberekkel. Munkatársaink szívesen megosztják mindenkivel ismereteiket arról, hogy mi is a fajankó, hogyan készül a hökkönsűlt perec, vagy miként is használták a hajdivánt. A tradicionális épített környezeten túl továbbá megismerhetők nálunk a kertek zöldségei és virágai, a régi gyümölcs és szőlőfajták, a szántók haszonnövényei, akárcsak a térség hagyományos állatfajtái.

    Középületek, középítmények

    A vasi skanzen jelképe a formájával, méret- és tömegarányaival a délnyugat-dunántúli - vasi és zalai - haranglábak legszebbikeként számon tartott molnaszecsődi harangláb. A talpgerendás, négyoszlopos harangláb talán éppen az eredeti harangjának évében, 1772-ben épült. A szoknyatetőt és a sisakot fazsindely fedi. A szoknyatető profilírozott párkánnyal - gallérral - csatlakozik a toronygerendákhoz. A bedeszkázott galérián oldalanként egy-egy ablaknyílás látható. A haranglábak a harangozás különféle alkalmai mellett kémlelő-, megfigyelőhelyek is voltak.

    XIX-XX. század fordulójáról származó magyarországi mérföldkövek egyikére, az obeliszk formájú, mészkőből faragott oszlopra felfestették az adatokat. A Rákóczi-szabadságharc után ismét beindított pozsonyvarasdi postaúton állt: a Szombathelytől Kőszeg felé vezető úton, Kámonnál, az egykori 87-es út bal oldalán. Mérföldköveket a rómaiak kezdtek állítani, ilyen Savariából is előkerült, most a Savaria Múzeumban található.

    A XIX. század közepén a lassú folyású Gyöngyös-patakhoz épített szentkirályi (ma Szombathely része)alulcsapós vízimalmot a XIX. század végén háromról egy kerekűre alakították. A lassú víz, és a sok közeli malom miatt széles, 140 centis lapátokkal látták el. A falába utólag beépített kő jelzi a Gyöngyös 1874-es vízállását. A XIX. század végén a terjedő gőzmalmok ellenére a Dunántúlon még túlnyomórészt vízimalmok működtek: ezek egyike volt a szentkirályi Szima-féle. A XVIII-XIX. században és a XX. század elején a legtöbb malmot a földbirtokos árendába, bérbe adta a vállalkozó molnárnak.

    A falvak és az uradalmak a XX. század közepéig nem maradhattak kovácsműhely nélkül. Az 1973-ban Cákról áttelepített, XIX. század közepi, helyi kőből falazott, sátortetős, ollólábas kovácsműhelyt az egykori jáki műhely szerszámaival rendeztük be. A szabadkéményes épület nyitott előterében található a patkolószín. Alkalmanként - esetleg külön kérésre - kovácsolás bemutatók is megtekinthetők benne. A XVIII-XIX. századi rendeletek nyomán ezeket a lakóházaktól és tárolóépületektől távol, a falu szélén építették fel.

    A tájat megszentelő szabadtéri szakrális építmények az utak mentén - gyakorta útkereszteződésekben - álló keresztek, kőképek és kápolnák meghatározó elemei a katolikus településeknek. A legegyszerűbb és egykor legelterjedtebb forma a fakereszt volt, amelyre gyakran festett pléh-korpuszokat szegeztek. Ilyen ez a Körmendről 1978-ban behozott útmenti feszület is.

    A Vasi Múzeumfalu faluközpontjának egyik közösségi építménye az 1800-ban állíttatott perenyei, későbarokk Nepomuki Szent János kápolna másolata, amelyet elsősorban a nardai plébániatemplom régi tárgyaival rendeztünk be. Agilis Kercselics János és felesége, Hofer Erzsébet az általuk építtetett kápolna fenntartására alapítványt tett. A tornyocskájában a skanzenbeli építés emlékét is megörökítő, Őrbottyánban öntött harangocska függ.

    Utcasor

    Vas megye dombvidékeit rendezetlen települések, a sík területeit utcás falvak uralják.
    A síkvidéki falvak folyók közelébe, utak mellé vagy patak két oldalára települtek. Utcára merőleges szalagtelkeiken a házak sorban, ritkábban fűrészfogasan helyezkedtek el. A soros beépítésű telkeken a lakóházak és gazdasági épületeik egymás után sorakoztak, rendszerint egy tető alá kerültek. A pajták külön álltak, a telek végén keresztbe építve gyakran összefüggő pajtasorokat alkottak. Mögöttük helyezkedett el a gyümölcsös és a szántó. A gazdaság kisebb építményei a telek lakóházzal szemközti oldalára kerültek, de általában ott volt a kút, a virágos- és veteményeskert is.

    Az utcás települések keskeny szalagtelkein soros alaprajzú hosszúházak, a nyugati dombvidék településein derékszögben épülő hajlított házak voltak túlsúlyban.
    Az utcavonalas beépítésű "L" alaprajzú házak újabb keletűek, csak a XIX. század második felétől jelentek meg a megye városközeli falvaiban.

    Vas megye területén hagyományosan fából építkeztek. Hatalmas erdőségei évszázadokon át szolgáltatták a házépítés alapanyagát. A nyugati dombvidék bükk és fenyőerdői a boronafalak építésének, elegyes tölgy és cserfaerdői, a folyópartok galériaerdői a sövényfalak építésének kedveztek. Sövényfalú épületek uralták a megye középső és keleti területeit, a Völgység és a Hegyhát falvait. A tömésfalú házak az erdők védelmére hozott hatósági és földesúri rendelkezések hatására a XVIII. század közepén jelentek meg. Égetetlen tégla, vályogtégla használata nem vált általánossá, az égetett tégla, a házi téglaégetés a XIX. sz. közepétől terjedt. Új arculatot adtak a falvaknak. Megjelentek a boltozott tornácok. A régi házak kontyolt farazatait, fűrészelt deszkaormait vakolatdíszes téglaormok váltották fel, de a falu épületállományában gyakran több évszázadnyi típuskülönbség maradt.

    A Vasi Múzeumfalu utcasorát a megye különböző tájairól származó, különböző korszakokat, társadalmi és gazdasági szintet bemutató porták alkotják. Épületei népi építészetünk legarchaikusabb rétegét képviselik. Házai kémény nélküli füstöskonyhásak vagy szabadkéményesek. A füstöskonyhák a megye délnyugati területein még a két világháború között is gyakoriak voltak, de északon, a Kisalföld területén már száz évvel korábban kéményes épületek álltak. A Múzeumfalu félkörívesen elrendezett utcája kényszermegoldás. Igazi, Vas megyére jellemző falukép a tervezett II. ütem megvalósulásával, a faluközpont, a templom körül kiszélesedő, mindkét oldalán beépített utcasor megépítésével valósulhat meg.

    Szeres település

    Vas megye nyugati részén, a Rábától délre eső magasabb dombvidék, az Őrség és a Vendvidék települései szórvány jellegűek.

    A Vendvidéket szlovén népesség lakta. Irtásföldeken kialakított, dombtetőkön magányosan vagy házcsoportokban álló portáik szórványtelepülésekké kapcsolódtak össze. Az egyes lakóegységek egymástól több száz méter távolságra vannak, a művelés alá vont terület gyűrűként veszi körül őket. A Vendvidék lakói jobbágysorban éltek, a Batthyány uradalom alá tartoztak, a katolikus vallást gyakorolták.

    Az Őrség falvai a honfoglalás után határvédelemre letelepített őrállók szálláshelyeiből alakultak ki. A szeres települések elszórtan álló, kerítetlen portáik között belterjesen művelt területek, rétek, gyümölcsösök voltak. A szántóföldi termelés a szereket körülvevő területen folyt.  Az Őrség népessége magyar. Őseik katonai szolgálatukért cserébe területi nemességet kaptak. Jogaikat az idők folyamán ugyan megtépázták, de a történeti Őrség falvait lakóinak kiváltságtudata és az ellenreformáció idején is megtartott protestáns hite elkülöníti a környező településektől.

    Az Őrség és Vendvidék archaizmusokban bővelkedő terület. Építészetét a faépítkezés szigorítások ellenére történő fennmaradása, hajlított és kerített házak nagy száma, a kéménynélküliség fennmaradása jellemezte. Az itt élők megélhetését szénagazdálkodáson alapuló szarvasmarha-tenyésztés biztosította. Földjeiket égetéses-irtásos váltógazdálkodással bakhátra szántva művelték. A sovány földek nehéz megélhetést biztosítottak, de az alattuk meghúzódó jó minőségű agyagrétegre alapozva a térség számos falujában nagy hagyományokkal rendelkező paraszt-iparos fazekasság alakult ki.

    A Vasi Múzeumfalu szertelepülését három porta épületei alkotják. Legrégibb köztük a felsőszölnöki füstösház, melynek egyetlen fűthető helyisége a konyha és a szoba funkcióját egyaránt betöltötte. A farkasfai hajlított ház is füstösháznak épült, de a XIX. század elején kályhás szoba eléépítésével korszerűsítették, füstöskonyhássá alakították. A szalafői kerített ház egy hajdan szélesebb körben elterjedt háztípust reprezentál, melynek emlékei csak az Őrség területén maradtak fenn.

    Szőlőhegy

    A Rába-folyó vasi szakasza mentén déli és keleti irányba húzódó dombság hegyhátain évszázadok óta termesztenek szőlőt és készítenek bort. A falvak határában megépített, gyepűvel védett kisparcellás művelésű szőlőhegyekre egy, esetleg több hegykapun keresztül lehetett csak bejutni, ugyanitt távozni. A gyümölcsfákkal, szelídgesztenyésekkel tarkított szőlőhegyek belső területét dűlőutak tagolták, melyeken rendszerint gyalogosan vagy szekérrel közlekedtek a gazdák. A régi szőlőhegyek hol szabálytalanul, hol rendezettebben álló szomszédos parcelláit a széles mezsgyevagy megye, illetve barázda választotta el. A szőlők alját kaszálók, gyümölcsösök, gesztenyések, kisebb veteményesek, káposztás földek övezték. A szőlővel kapcsolatos munkák is többnyire a hegyeken folytak, ideértve a préselést, illetve a bor és gyümölcs tárolását is. Akárcsak szerte a Délnyugat-Dunántúlon, a XVIII. századtól jellegzetes vasi hegybéli hajlékok többnyire földfelszínre épített borona és sövényfalu, később tömés és kőfalu, zsúptetősprésházas pincékvoltak. Az időszakos szőlőhegyen való tartózkodáshoz a sarokba épített nyílt tüzelők mellett szobát, illetve istállót, színt is építettek a tehetősebb hegybirtokos gazdák. A belső bortároló kamra ajtaja őrizte a gazda számára legértékesebbet, a bort. Ezért ennek ajtaját rendszerint az ősi eredetű kölykes fazárak zárták, ami nagy biztonsággal védett a pincetörők ellen. A boronapincék belső, központi terét jelentő présház akár egyharmadát is elfoglalta a nagyméretű, régi főfás prés. Fennmaradt példányaik, akárcsak maguk a szőlőhegyi épületek, az egykori nagyszerű parasztácsok keze munkáit dicsérik.